megjelenés éve: 2011
tracklist:
1."Reason to Believe" 3:30
2."Screaming Bloody Murder" 3:24
3."Skumfuk" 3:26
4."Time for You to Go" 3:03
5."Jessica Kill" 2:52
6."What Am I to Say" 4:14
7."Holy Image of Lies" 3:49
8."Sick of Everyone" 3:07
9."Happiness Machine" 4:50
10."Crash" 3:22
11."Blood In My Eyes" 4:18
12."Baby You Don't Wanna Know" 3:36
13."Back Where I Belong" 3:43
14."Exit Song" 1:42
Volt betervezve ezen bejegyzés előtt még pár értékelés, de miután meghallgattam az albumot úgy döntöttem mindent félresöprök, mert ez a téma nem tűr halasztást. Életemben még soha nem készültem így egy lemez fogadására se, mint a napokban megjelenő Screaming Bloody Murder nevű Sum 41 által prezentált anyagra.
A kanadai együttest nem igazán kell már senkinek se bemutatni, mivel minden punk rock zenével foglalkozó ember legalább egyszer -de inkább többször- biztosan találkozott a nevükkel. Engem személy szerint pont ez a banda ébresztett zenei öntudatomra. Amikor először láttam a Still Waiting klippet tudtam, hogy ez a lelkifröccs, amit a srácok a zenéiken keresztül adnak, nekem bizony mindennap kell -méghozzá magas dózisban-. Azóta rajongok a Sums-ért és az egész stílusért minden irányzatával együtt.
Klasszikus felállás (Dave-el)
Tudom azt írtam az előbb, hogy a bemutatást hanyagoljuk, de a lemez megértéséhez egy kis történelem is szükséges a zenekar múltjára vonatkozóan. Szóval a "96" óta aktív együttes idén már a hatodik nagylemezét tudhatja maga mögött. 2000-ben a Half Hour Of Power volt a debütáló korong, mely habár nagyon jóra sikeredett mégse a dalok érdekelték az akkor még szűk rajongói tábor, inkább Deryck és csapata idótaságait díjazták. Az ezt követő 2001-es All Killer No Filler azonban akkorát szólt, hogy a srácok azóta se tudták túlszárnyalni saját sikerüket. A többszörös platinalemez a pop punk időszak csúcsán a legjobb helyen és legjobb időben készült a legjobb ötletekből. Egyszerű volt és tökéletes. Deryck, Cone, Stevo és Dave fiatalságuk legszebb pillanataiban Kanada és az U.S.A. elsőszámú legőrültebb tinibandájaként voltak számontartva. 2002-ben a Does This Look Infected?-el indult el a zenekar egy komolyabb úton és a turnék végesztével a dolog odáig fajúlt, hogy egy kanadai gyermek segélyező szervezet kongói útja keretében egy háborús területre is eljutottak. Ami itt történt olyan gépezetet indított be, mely a mái napig ott munkálkodik a tagok fejében. A valamikor vidámságáról elhírhedt formáció megtörten, összezavarodva tért vissza a munkájához. Azonban a sötét gondolatok is igencsak megihlették a fériakká éredt fiúkat és piacra is dobták 2004-ben a Chuck nevet viselő -tiszteletből készített albumot. A koncert sorozatok után Dave a szólógitáros kilépett a Sum 41-ból arra hivatkozva, hogy az együttes teljesen elfelejtette miért is alakult (bulizás, szórakozás) és a történtek után (Kongó) már nem szeretne az együttesben játszani, de a tagokat örökre testvéreiként fogja szeretni. Deryck is érezte a túlzott komolyság terhét és a 2007-es Underclass Hero-t már teljesen más felfogásban készítette megmaradt két zenésztársával. A korongot egymásközt csak All Killer No Filler 2 becenéven emlegették. Ekkor csatlakozott a trióhoz Tom Thacker, akit hivatalosan csak tavaly fogadtak el bandatagnak, azonban a gitártémákat mind az utóbbi, mind a mostani CD-n Deryck Whibley írja a szövegekkel együtt.
Újkori felállás (Tommal)
Ennyi sztorizás után lássuk, hogy is áll a Sum 2011-ben. Úgy gondolom a valamikori pop punk kifejezést most teljesen el lehet hagyni, mert a megoldás a punk rock és az alternativ rock között mozog. Ha az UH megfelelt az All Killer No Filler 2-nek akkor a Screaming Bloody Murder megfelel a Chuck 2-nek. Ez persze erős kijelentés, de témailag inkább hasonlít a Chuck-ra, mint bármely más szerzeményükre, azzal a különbséggel, hogy jelen estben nem az emberek közötti konfliktusok adtak ötletet a dalokhoz, hanem a személyes problémák szolgáltak múzsaként. Amióta Dave kilépett a bandából a felállás kicsit megváltozott és Deryck-re, mint frontemberre sokkal több tér maradt. A stúdiózások alatt készített videókon is látszik, hogy az album munkálataival már már annyira csak ő foglalkozik, mintha ez egy szóló projekt lenne. És valamelyest az is. Tehát Whibley ötleteiből olyan Sum 41 albumot kapunk, ami minden várakozást felülmúl. A lemez munkálatai már 2008 végén elkezdődtek és 2009 árpilisára terveztek egy EP kiadást, de ahogy jöttek az ötletek a srácok úgy látták jónak, ha teljes hosszúságú anyagot készítenek belőle. Akkor még ők se gondolták, hogy éveket fognak csúszni. A tényleges stúdiózás 2010-ben valósult meg Los Angeles-ben. Deryck minden külső tényezőt kizárva a saját házi stúdiójában vette fel az ének sávokat. Júniusban már készre jelentették a lemezt, azonban ekkor indult a Warped Tour. Az év vége felé már maga az Island Records fogta vissza a kiadást, mondván rossz üzleti lépés lenne. Az időpont újra módosult 2011 márciusára.
Az anyag tizennégy tracket tartalmaz, ami alig kevesebb, mint ötven percbe van sűrítve. A japán kiadáshoz még két számot hozzácsaptak. A nyitány a Reason to Believe pontosan ide az első helyre volt szánva. A komor lüktető (kicsit Terminátor thema beütésű) kezdet tipikus slágeres, erőteljes Sum 41 dallá érik a csúcsponton. Az ezt követő már ismert Screaming Bloody Murder és Skumfuk habár új oldaláról mutatja be az együttest, mégsem sejteti azt a változást, ami ezután elkönyvelhető. A Time for You to Go egy lazaságból jeles nóta és itt már a nagy rajongók felkapják a fejüket, mivel az együttestől soha nem hallott dallamok csendülnek fel. A Jessica Kill-t már mondhatjuk egy ismeretlen ismerősnek. A refrén a Chuck-ban hallott dühös, pörgős punk rock jegyében íródott. Kis megnyugvást tartogat a With Me-re hasonlító What Am I to Say. Na és az abszolút meglepetés csak ezután jön a következő blokkban, amit a Holy Image of Lies sejtelmes hangulata indít. Minden percben változik a téma és a dallamvilág ebben a részben, kiszámíthatatlan. A Sick of Everyone erejével a Happiness Machine lágyságával biztosítja, hogy a hallgató még egy pillanatra se unatkozzon. A melodikus Crash zárja ezt az etapot. A Blood In My Eyes-al újabb zúzos pillanatok veszik kezdetét, ami a Baby You Don't Wanna Know lazaságával oldódik. Az lemez energiabombája azonban csak ezután robban a Back Where I Belong személyében. Lezárásként egy kis Exit Song és tulajdonképpen átéltük életünk legjobb albumát.
Lehet elfogult vagyok sőt biztos is, de ha vissza fogom rajongásomat; úgy látom ilyen változatos, technikailag tökéletes alkotással még nem találkoztam. És egy ilyen album után jön kis hazánkba (nem a reklám helye, de Sopron VOLT fesztivál) a zenekar; hát annyit ígérhetek, hogy első sorban fogok ordítani minden nótát.
megjelenés éve: 2011
tracklist:
1. The Sound of You and Me 4:36
2. For You, and Your Denial 3:33
3. With You Around 3:01
4. Hang You Up 4:02
5. Life of Leaving Home 3:24
6. Hide 3:12
7. Soundtrack 3:35
8. Sing for Me 3:54
9. See Me Smiling 3:50
10. Be the Young 3:56
Ezt a márciust a punk rock zene rajongói már úgy várták, mint egy falat kenyeret. A hónapban olyan bandák adnak/adtak ki albumot, mint a Rise Against, Yellowcard és a Sum 41, csak hogy a legfontosabbakat említsem. Az időrendet egy kicsit megborítva az értékelést a Yellowcard - When You're Through Thinking, Say Yes című albumával kezdem.
Az új taggal Sean O'Donnell-el, a Big IF-ből
A lemez nagyon "várós" volt, viszont vele kapcsolatban az érzelmek már vegyesnek mondhatóak. A gondolat, hogy talán ismét egy új Yellowcard-ot kapunk a legutóbbi album tartalmi és zenei mivoltja idézte elő. Az Ocean Avenue szerzemény még 2002-ben a pop punk és a punk-rock világban akkorát robbant, hogy a srácok tulajdonképpen az első lemezzel (a korábbi próbálkozásokat nem számolva) megalapoztak mindent, ami a sikerhez kell. Erényeik között megvolt minden, ami egy átütő ilyen stílusú bandához kell. Nekem -és szerintem sokan másoknak- az a bizonyos lendület tetszett a legjobban. Aki látta az albumhoz készített koncert DVD-t jól tudja miről beszélek. A Ryan Key vezette együttes olyan hatásosan ugrálta végig a fellépést és élte át az akkori erőteljes zenéjük minden mozzanatát, hogy az ezt követő albumok csak csendes dúdolásnak voltak minősíthetők. A Lights and Sounds kevésbé a Paper Walls pedig jobbára a visszafogottabb melódikus néha ódai dalok tárháza lett. Ne feledjük, hogy ez a szubjektív véleményem és a lassabb dallamokat én éltem meg némi csalódásnak.
Na, de ennyit a múltról, mert itt az újabb remény számomra és őszintén megvallva -egy, két meghallgatás után- nem lehet panaszra okom. Amikor nemrégiben kijött az első klipp a For you and your denial című dalhoz kicsit jobban fűteni kezdett a vágy az album iránt. A tempós hegedű szó az elején, a szája szélét harapdáló dögös csajszi a kocsiban, a srácok újra elemelkednek a földtől és ugrálnak a hangszerekkel, a refrén ismét energikus és határozott, Ryan hangja és életereje visszatér, ez mind-mind olyan elem, amely súgja neked, hogy itt bizony nem lesz csendes tábortűznél üldögélős nótázgatás. Van pár lassabb track, de még azok is most másképpen hangzanak, mint legutóbb. És miután az albumon végigrágtad magad rájössz, hogy ez egy kiválóra sikeredett anyag még ha a bandát a saját erőteljes mércéjén is mérjük. 10/9
megjelenés éve: 2011
tracklist:
1. Miso Ramen - 3:20
2. Swedish Rat - 3:02
3. Since You Got a Dog - 1:40
4. Found Love - 2:08
5. Hot N Horny - 0:44
6. I Hate Basketball - 2:43
7. I Hope Things Will Turn Around - 3:05
Üdítő színfoltként jelenteném be a kanadai Chixdiggit legújabb anyagát. A banda jó pár év kihagyás után most újra ontja magából a "70"-es évek házibulizós, bálozós rock "n" roll elemekkel tarkított pop punk nótáit. A legutóbbi 2005-ös Pink Razors-hoz képest én fejlődésként konstatálom az idei EP-t. Mind hangszerelésileg, mind tartalmilag jobban össze van rakva, mint elődei. Tulajdonképpen több a jó ritmikával rendelkező dal ezen a hét számos mini-albumon, mint a legutóbbi nagylemez összes számai között. Kiemelendő a nyitányként szolgáló Miso Ramen, amely egy tipikus Chixdiggit szerzemény a zenekar ötleteinek legjavából. A szám helyet kapott a Fat Wreck Chords által kiadott Fat Music Vol. 7: Harder, Fatter + Louder! válogatás albumon is. Megmosolyogtató az I Hate Basketball, mármint számomra, ugyanis az aki űzi a sportot egy kicsit biztos elhúzza majd a száját. Talán kicsit erős volt ez a címválasztás. A legjobb track azonban a szokásoktól eltérően komolyra vett I Hope Things Will Turn Around. Aki egy kis punk-os pörgésre vágyik ne hagyja ki a Safeways Here We Come-t.
A 2010-es White Crosses albumhoz megérkezett a harmadik klipp, ami a Spanish Moss című nótához készült. A srácok a Teenage Anarchist-től eltérően most nem egy bizonyos témához fűzött videót készítettek, hanem visszatértek a koncertfelvételek összeollózásos megoldásához. A képek között feltűnik a Gainesville, Atlanta, Berlin, Vancouver és a Memphis-i fellépések legjobb pillanatai.
